Láttatok már olyat, hogy egy háztetőn nagyon sok galamb ül?
Szép látvány, nem? Kedves állatok.
Egyszer néhány galamb az én háztetőmre is odaszokott. Sőt, valahogy a szellőzőnyíláson keresztül a padlásra is beköltöztek. Három vagy négy galamb lehetett.
Azt gondoltam: milyen szépek! Még egy kis ennivalót is tettem ki nekik.
Egy idő múlva aztán, amikor felmentem a padlásra, azt láttam, hogy tele van galambokkal.
Úgyhogy kénytelen voltam kiköltöztetni őket, aminek persze nem nagyon örültek. A szellőzőnyílást is lezártam a biztonság kedvéért.
De nem mentek messzire. Jól érezték magukat nálunk, ezért egyszerűen felköltöztek a háztetőre.
Néhány hónap múlva a tető gyakorlatilag eltűnt a galambürülék alatt. Tele volt minden tollal és piszokkal. Valamit tennem kellett.
Állt az udvaron egy szép diófa, úgyhogy elkezdtem dióval dobálni őket. Munícióból nem volt hiány. 🙂
Érdekes belegondolni: néhány hónappal korábban még én etettem őket. Most pedig már azon gondolkodtam, hogyan tudnám végre elérni, hogy elköltözzenek.
Végül néhány hét után megunták a harcot, és továbbálltak.
Nem túl messzire.
A szomszéd ház tetejére.
2018-ban Oroszországban egy 41 éves férfit az a medve ölt meg, amelyet kölyökkorától ő nevelt. Évekkel korábban az erdőben találta a medvebocsot, befogadta és felnevelte.
Később azért sem engedte szabadon, mert úgy gondolta, hogy fogságban nevelkedve nem tudna életben maradni.
Meg akarta védeni.
A medve azonban felnőtt.
És ami egykor egy védelemre szoruló kis medvebocs volt, idővel olyan erős állattá vált, amely végül a gazdája életét is elvette.
Mi a közös ezekben a történetekben?
Az, hogy valami egészen másnak látszott az elején, mint amivé később vált. És az emberi érzések csak azt látták, ami éppen előttük volt.
Látunk valakit bajban, és segíteni akarunk. Látjuk, hogy szenved, és szeretnénk megszüntetni a szenvedését. Ha valaki gyenge, meg akarjuk védeni.
Ezt nevezzük részvétnek. Vagy sokszor együttérzésnek.
De ugyanaz-e a kettő?
És vajon az, amit mi együttérzésnek nevezünk, ugyanaz-e, amit Isten annak nevez?
Mi az együttérzés?
William Branham egy prédikációjában érdekes kérdéseket tesz fel:
„Kedvesek akarunk lenni; mindenki az akar lenni. Akarunk… De mi a kedvesség? Alázatosak akarunk lenni. Mi az alázat? Telve akarunk lenni együttérzéssel. Mi az együttérzés?”
62-0408 – Feltételezés
Mi az együttérzés?
Talán elsőre egyszerűnek tűnik a válasz. Nézzünk azonban meg egy történetet Jézus életéből.
Jeruzsálemben, a Bethesda tavánál nagyon sok beteg feküdt.
„Ezekben feküdt a betegek, vakok, sánták, sorvadásosak sokasága.”
János 5,3
Jézus odament közéjük.
Ott volt egy ember, aki harmincnyolc éve szenvedett a betegségében.
Amikor Jézus meglátta, megkérdezte tőle:
„Akarsz-e meggyógyulni?”
Majd ezt mondta:
„Kelj fel, vedd az ágyadat, és járj!”
Az ember azonnal meggyógyult.
De mi lett a többiekkel?
Ott feküdtek körülötte a betegek. Vakok. Sánták. Hosszú ideje szenvedő emberek.
Jézus pedig meggyógyított egyetlen embert.
Miért?
Nem volt részvéttel a többiek iránt?
Ha mi ott lettünk volna, talán éppen azt gondoltuk volna, hogy az együttérzés azt jelenti: segíts minden betegen.
Jézus azonban néhány verssel később maga mondja el, mi vezette Őt:
„Bizony, bizony, mondom nektek: a Fiú önmagától semmit sem tehet, csak ha látja, hogy mit tesz az Atya; mert amit ő tesz, azt teszi a Fiú is, hozzá hasonló módon.”
János 5,19
Nem egyszerűen a körülötte lévő szükséget látta.
Az Atyát figyelte.
William Branham ugyanezzel a történettel magyarázza az együttérzést:
„Ő együttérző volt. Mit tett? Odament ahhoz, akit az Atya mutatott Neki […] meggyógyította, majd továbbment, és otthagyta a többieket — egy együttérzéssel teljes Férfi.”
62-0408 – Feltételezés
Első hallásra ez szinte ellentmondásnak tűnik.
Hogyan lehet valaki együttérzéssel teljes, miközben beteg embereket hagy maga mögött?
Azért, mert az isteni együttérzés nem ugyanaz, mint az emberi részvét.
Egy másik prédikációban Branham testvér nagyon egyszerűen fogalmazza meg:
„Az együttérzés a Szellem birodalmában azt jelenti, hogy annak akaratát tesszük, aki elküldött bennünket.”
56-0419 – Küzdjetek a hitért, amely egyszer a szenteknek adatott
Itt egészen más értelmet kap az együttérzés.
Amikor jót akarunk
Az emberi részvét nem feltétlenül rossz szándékból fakad.
Éppen ellenkezőleg.
Sokszor azért tévedünk, mert jót akarunk.
Egy szülő megpróbálhatja minden következménytől megóvni a gyermekét.
Egy barát újra és újra kihúzhatja a másikat abból a helyzetből, amelybe saját döntései vitték.
Valakit annyira sajnálhatunk, hogy már nem merjük neki elmondani az igazságot.
Megpróbálhatjuk levenni valakiről azt a terhet, amelyet talán éppen Isten használ arra, hogy tanítson neki valamit.
És közben mindezt szeretetből tesszük.
Azért olyan nehéz felismerni, mert nem rosszat akarunk, hanem jót.
Csak éppen nem látjuk azt, amit Isten lát.
Mi a pillanatot látjuk, Ő pedig az egész utat.
Mi azt látjuk, hogy valami fáj. Ő azt is tudja, mire van valóban szüksége annak az embernek.
Mi szeretnénk azonnal megszüntetni a fájdalmat. Isten azonban néha éppen azon keresztül végez valamit.
Ez nem azt jelenti, hogy érzéketlenné kell válnunk mások szenvedése iránt.
Jézus nem volt érzéketlen.
Ő volt igazán együttérző.
De soha nem az érzései vezették, hanem az Atya akarata.
Az Atyát figyelni
Térjünk vissza egy kicsit a galambokhoz.
Amikor először megláttam őket, csak néhány kedves galambot láttam.
Megsajnáltam őket és gondoltam had költözzenek a padlásomra. Legyen fedél a fejük fölött és legyen mit enniük.
Csak egy részét láttam annak, ami előttem volt.
Isten azonban látja azt is, amit mi még nem.
Természetesen jó, ha van bennünk részvét, és ha tudunk, segítsünk másokon.
De a kérdés az, hogy mi vezeti a segítségünket.
A saját érzéseink?
A helyzet nyomása?
Az, hogy nem bírjuk nézni valakinek a szenvedését?
Vagy az Atya?
Jézus azt mondta:
„a Fiú önmagától semmit sem tehet, csak ha látja, hogy mit tesz az Atya”
Nekünk is ezt kellene megtanulnunk.
Amikor minden azt mondja bennünk, hogy tennem kell valamit.
Amikor valakinek a fájdalma bennünket is fájdalommal tölt el.
Mielőtt cselekszünk, van egy még fontosabb kérdés:
Uram, Te mit akarsz tenni ebben a helyzetben?
Az igazi együttérzés nem azt jelenti, hogy azt tesszük, amit helyesnek érzünk.
Hanem hogy figyelünk arra, aki nálunk messzebbre lát.
Jézus a Bethesda tavánál betegek sokaságát látta, de közben az Atyát figyelte.
És amikor az Atya megmutatta Neki az Ő akaratát, Jézus azt tette.
Talán ilyen egyszerű az isteni együttérzés:
meghallani Őt — és követni.